Csoda! Mondta, mondta, hogy mire is törekszik az életében, teli olyan dolgokkal, amiket talán maga sem értett meg, én se. Nem értettem meg, miféle reménységre csábít. Olyan szavakkal dobálózott, olyan élő volt, aztán számomra sokszor értelem nélkülinek. Igaz, meg kell hagynom, volt esze. Egyéb esze vesztett pillanatokban nagyon jól megértettük egymást. Ütöttem a klaviatúrám hevesen, valamivel buzdítanom kellett magamat, ha már se család, se barát nem volt, csak a szerelem.

– Fejezd be a gépezést – mondta. Egyik legjobb kollázsom lett kész, nem nézhettem tovább, öltöznöm kellett és már szaladhattunk is a városba találkozni a barátaival. A város teli volt fényekkel, zene szólt a hangfalakból, mi meg mentünk és szerelmesek voltunk. Kezünk, lábunk használtuk a nagy érzés kifejezésre, egyre jobban akartam élni, összekeveredni vele, de valahogy éreztem, csak pár pillanatban vagyunk mi együtt. Biztos érezte Ő is. Egy ideig jól megvoltunk. Hatalmasakat szeretkeztünk, meg vitáztunk, meg ettünk, majd kerülgettük egymást; újra elválaszthatatlanok lettünk pár órára, aztán annyi lett a tennivaló, hogy valahol elmaradtunk.

Jöttek a villám fényei, amiket soha nem értettem meg, volt földrengés is, és én csak izgatottabbá váltam minden ilyen alkalomnál. Mint aki börtönben volt és rácsok közt éli meg a világ természeti csapásait. Valami hasonló gondolataim lehettek: a rabok bizonyára nagyon gazdag emberek. Övék a képzelet, enyém a félelem; enyém a képzelet, övék a félelem? Kié is?

Már nem emlékszem tisztán, egy étteremben kellett volna értekeznem életem egyes pontjairól, de nem tudtam. Többször nekivágtunk: ismerjük meg jobban egymást az egyéb esze vesztett pillanatokon kívül, de valahogy mindig keblére borultam és a két nagyon csak nyugtalan természet egymásnak esett. A két szempár találkozott és indult a csata. Az a szélhámos. Olyankor egy volt a hullámhossz - talán.. Ezek fogtak minket össze, fájlaltam, mert nagyobbnak éreztem magunkat. Értelmesebbnek az ösztönök folytonos kielégítésénél. Kiéhezett állatok voltunk, akik egymásra találtak egy kis időre. Végzetszerűen. 

Gondolatait ittam, járását figyeltem, érdekelt minden nyom, amit hagyott maga után reggelente, ha nem értettem, akkor is fontos volt. Szemeim éhesen keresték a tekintetét mikor hazaért és vágytam Rá. Szédülni akartam mindenétől, szédülni a valótlan igazságtól, hogy szeret csak engem, minden giccs és egy fillér nélkül. 

Szikrákat és ragyogást vágytam egyik nap, Ő meg lerohant, hogy milyen semmitérő, ahogy állok és várom. Induljak el dolgozni - szeretve hajtott. 

Nem látott jól, nem engedtem, hogy jól lásson. Munkába álltam, robotoltam, lett belőlem varázsló, közben kapcsolatunk napról-napra gyengült, omlott szét. Elmentünk egy parkba, nekivágtunk egy délután és Én lebegtem. Rábíztam magam.  Jelenből a múltba és a jövőbe vezetett. Alkottunk egy dobozt, lezártuk. Teli volt apró kincsekkel. Ez elég volt, hogy mindenünket csúcsforgalomba hozza, majd pár hét múlva új társat kerestünk. Elpártoltunk egymástól, azaz elpártolt Tőlem, Én meg próbáltam tartani magam, hogy mindent meg lehet oldani és nem szabad csak úgy eldobni. Aztán eltűnt egy éjjel, s reggel már csomagolnom kellett. Tőle el. A szerelemtől, a társtól, a baráttól, az ölelésektől, a közös sétáktól - túl hamar jött, s túl korán ment el. Még nem voltam elég szép, inkább szörny. Ő meg a szépség.

Mindezt csak megőrzésként írom, szép emlék miatt. Emese-emléke.

 

Így kezdődött el az életünk a felesleges küzdés után. Így kezdődött a sokkal reménytelibb életem.

 

 

Soha nem voltam igazi nagy mosolygó. Ebben bárki halálra verhetett volna. Sikert soha nem érnék el mosolygásból.  Valahányszor mosolygok a magam módján, mire az egyik oldalt felhúzom számat és indulna a másik is, leesik egyik. Hiába kapaszkodok hol egyikbe, hol másikba, úgy néz ki hogy valamim szemben áll ezzel az egész mosolyogj a világra és az visszamosolyog rád gondolattal. Ez egy szorító, amiben mindig csak az egyik felem nyerhet. 

Ha érthetnék a mosolygáshoz, vajon ki lenne az ki halkan zavarba ejtene és önmagába kívánná mosolyom? Azt hiszem ez egy nagy vicc!  

Ha a mosoly tényleg annyira különleges, miért nincs mosoly-verseny? Alig várnám, hogy magamat benevezve saját másik felem hívjam ki. Furcsa menet lenne. Azt hiszem ez egy nagy vicc - másodszorra is.  

Ha a mosoly elmondja milyen a benne mosolygó, akkor miért van  ál-mosoly? Ha a mosoly bosszankodást és kérdéseket is ad, miért mondják, hogy egyszerű? Ez már azt hiszem nem vicc.

Elnézést kérek most, minden egyen-mosolygótól, kiknek két oldallal is megy, a hiba az én gépezetben van. Tartoztam ennyivel, ha többet nem is tehetek. Valóban, hálásan köszönöm az átadott földi mosolyokat! 

Nem láttam a mosolyt,  amit egyik barátom ajándékozott Nekem, csak a hangját hallottam, áramütésként belém hatolt és jelenlétében történhetett bármi, nem tudtam elviselni... szinte kötelezően forróság öntött el és mit mondhatnék még róla!? Olyasvalamit éreztem, ami már nem e világi. Előző vagy a következő. Megszerettem. Rengeteg pillanatot adott és adtam.

Vakarom a képzeletet magamról.

Ködösen bámulok magam elé, emelném karjaim, néznék szemébe, félve-remélve... könnyeim átadhatnám végre, feltétlenül megmutatnám Neki a boldog könnyeimet, ha Rá nézhetnék. Ő a mosoly, ami ha nem lenne önvigasztalásba kéne kezdenem. Meg kéne kérnem a végzetem, vigyen el messze... öleljen meg és egy hirtelen pillanatban öljön meg!

Elbúcsúztam Tőle! Fogalmam sincs mikor látom újra, nem csak a becsukott szemeim mögött, el... nem tudom megérem-e hogy a seb, amit magamon vágtam elhalványul...

 

Szeretnék belenevetni a telefonba, amikor felhív... szeretném elmondani, hogy estem ki magamból, hogy röhögtem ki saját magam, hogy közölte velem egy idős ember ritka példány vagyok... szeretném elmondani. 

Szeretném, ha már holnap Győrben a fánk alatt lehetnénk és beszélhetnénk egymásról - egymásnak. 

Szeretnék némán ülni, nézni az erdőt, majd egy későbbi időpontban leírni, hogy vonultak a felhők, mit láttam  közöttük, mit éreztem Belőle. 

Most üres... most már nem tudom kit érzek. Magamat vagy Ő-t... mindent vagy semmit... 

 

és ilyenkor...

 

 

Néha szívembe szúrnám a percek pillanat tőrjeit . . . 

 

Egy cédulát kéne hagynom valahol, hozzá egy gyűrűnek látszó tárggyal. Hozzám jössz? - ez lenne a felirat. Álmatlan éjszakáimon arra gondolok, hogy valaki felhív az igenével és Én azonnal, boldogan új lemezre váltok, táncolok Hozzá, vagy tánccal várom, ameddig átlépi küszöböm. Megszámlálhatatlan napokon át ide-oda rohannék apró örömökért, levenném a súlyokat a válláról, amiket Ő már nem bír vagy nem akar vagy segíteném egyik szárnyammal. Szép is lenne! Hallgatnék óvó mondataira, olykor elfogadnám a dorgálást is, egy-két szerelmes mondat előtt jó néha összeveszni is. Reggelente kiszegeznék a fürdő ajtajára egy-egy cédulát: "ma újra beléd estem", "Gyönyörű vagy"- az ajtó belső oldalára, "Ölellek" és társait. Komor reggeleken csak némán nézném, ahogy felöltözik és elsuhan. Biztos Ő kelne korábban. Megleshetném, meglephetném, az ebédfőzést nem vállalnám, inkább vacsorát készítek vagy rendelek - nem nevet. Különösebben nem vagyok jó evő, a csontjaim nem zörögnek. Különleges helyet foglalnak el az életemben a képek, emlékképek, pillanatképek és így tovább. Képkockák rabságában repülök, gondolataim kacifántos útvesztőit Én jómagam szeretem, de Neked Kedves, bizony súlyosak lesznek, főleg ha nem érted meg, hogy miért mosolyodtam el valamin, vagy miért sírtam akkor, amikor nevetni kellett volna. Nem vagyok egyszerű, most sem. Ahogy több nap van mögöttem Nélküled, annál nehezebben veszem a levegőt és egyre nagyobb idétlenségeket találok ki, mert hiányzol. Innen mellőlem... (zavarodott...) Lehetetlen! Nem jönne Hozzám. De tegyük fel, hogy mégis megtenné... Elkészítem a cédulát, hajtogatok valami karika-félét és ha ezt elolvassa - véletlenül és magára ismerne vagy Bennem épp Rá, akkor kész legyek. Mindennel.